Két fejezetben: először a hétköznapi életben is jelenlévő, alapvető társadalmi jelenségeket vesszük sorra, amelyek hatással vannak a börtönre; majd a második fejezetben két, jelentős társadalmi és nemzetközi visszhangot kiváltó börtönlázadást, - az 1971-ben történt Atticai lázadást, majd az 1990-ben, Angliában történt Strangeways börtönlázadást – vizsgáljuk meg.
Napjainkban, a modern társadalmakban az abolicionizmus már inkább szabadságvesztés-büntetés ellenességet jelent, mintsem halálbüntetés vagy rabszolgatartás ellenességet. A halálbüntetés megítélésének kérdése szülte meg világszerte a börtönöket, és a modern értelemben vett büntető igazságszolgáltatást is, aminek két elve a nulla poena sine lege és a nullum crimen sine lege mintegy felemelte a börtönök falát. A végrehajtandó szabadságvesztés azonban számos olyan kérdést vet fel, amely - mégis a humanizmus oldaláról szemlélve a jelenséget -, ismét a társadalomra vetíti a felelősséget embertársaink indokolatlan és mechanisztikus szenvedései miatt. Az egyik ilyen jelenség a börtönlázadás.
Taylor (2004) kutatása néhány meglepő adattal szolgált az amerikai társadalom vélekedéséről a halálbüntetéssel kapcsolatban: az USA állampolgárok 69%-a jogosnak vélte a halálbüntetés kiszabását emberölés bűntette esetén, 41%-uk gondolta úgy, hogy a halálbüntetésen keresztül visszatartó hatás (generális prevenció) érvényesül, 36%-uk véleménye szerint növelni kellene a halálbüntetések számát, valamint – ez a legfigyelemreméltóbb adat – a megkérdezettek szerint a halálra ítéltek átlagosan 10%-os arányban ártatlanok. Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az adatokban nemre, politikai, vallási és etnikai hovatartozásra tekintettel nagy volt a szórás, de az átlag 10% körüli. A halálbüntetésről való vélekedés a retribúció majdnem leplezetlen kifejeződése. Feltételezhetjük, hogy a szabadságvesztéssel kapcsolatban jóval magasabb retribúciós adatokat kapnánk, de az ártatlanság megítélésében is jóval nagyobb lenne a szórás.
Egy dél-afrikai kutatás [Minnar és mtsai (2000)] szerint a válaszadók 43%-a válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy a börtön engedelmessé teszi-e a bűnözőket, azonban 71%-uk arra is igennel válaszolt, hogy a rabok új bűncselekményeket sajátítanak el a börtönökben, csak 48%-uk vélte úgy, hogy a börtön funkciója inkább a büntetés. Az új bűncselekmények elsajátítása mindenképpen diszfunkció, azaz olyan jelenség, ami a társadalom explicit akaratát nem tükrözi a bűnelkövetőkkel szemben. A társadalom implicit akaratnyilvánítása nem minden esetben illegális, azaz a börtönbeli diszfunkciók működése vagy fenntartása inkább illegitim kategória. Az illegitim itt azt jelenti, hogy a börtön nem úgy funkcionál, ahogy azt a fogvatartottak – mint támogatott, szolgáltatást élvező személyek – vagy azok hozzátartozói, sőt némely esetben akár a civil szféra toleráns attitűdű képviselői elvárnák, hanem egy sajátos bosszútudat érvényesül, amit retribúciónak hívunk.
Krus és Hoehl (1994) kétszáz országra, és több mint ötvenezer aktára kiterjedő kutatása szerint a bebörtönzés (inkarceráció) prediktív faktorai 69%-ban – nagyjából fele-fele arányban - a javak egyenlőtlen elosztása és a család felbomlása voltak, és csupán 31%-ot képeztek az egyéb faktorok, mint pl. a csavargás vagy a kábítószer-fogyasztás.
A kábítószer-probléma azonban egy olyan, a börtön szempontjából kirívóbb probléma jelentős faktora, ami szintén erélyesen sújtja a börtönök világát, és ez nem más, mint a túltelítettség. A kábítószer-problémával szembesülő fogvatartottak aránya az európai börtönökben jelentős. A börtönbeli kábítószer-probléma még nem rendelkezik definícióval, a következőket jelentheti:
- a kábítószer bűncselekményeket elkövető személyek aránya börtönpopulációban,
- a kábítószer-fogyasztók aránya a börtönpopulációban
- kábítószer-fogyasztási prevalencia értékek a börtönben
- kábítószer-fogyasztás a börtönben
- a kábítószerrel összefüggő fertőző betegségek terjedése a börtönben
Az EMCDDA (2005) adatai szerint az európai országokban mind az öt fentebb említett faktor negatív tendenciát mutat.
Stöver (2002) az Európa Tanács országaiban végzett kutatása alapján a következő kockázati tényezőket látja kábítószer-probléma és börtön kapcsolatában:
- a börtönökben túltelítettség, rossz étkeztetés és szegényes higiéniai feltételek találhatók
- a fogvatartottak általában a társadalom azon sérülékeny szegmenseiből származnak, amelyek egyébként is veszélyeztetettek HIV és TBC megbetegedés szempontjából
- a börtönbeli egészségügyi ellátás nem épít a prevencióra
- a börtönbeli, fogvatartottak közötti szexuális érintkezés és az injekciós droghasználat - mint kockázatkereső magatartások, a börtönökben gyakoriak
Megjegyzendő, hogy a börtönbeli egészségügyi prevenció gyakran ütközik az emberi jogokkal, és az adott államok alkotmánya által deklarált jogokkal.
A börtönök telítettsége fontos hatékonysági faktor, megmutatja a társadalmi explicit akarat és a börtönök kialakításához szükséges társadalmi erő kapcsolatát, azaz egy arra utaló irányszám, hogy az adott társadalom a fogvatartottakat és a velük foglalkozó személyzetet mennyire képes megbecsülni. A fogvatartotti ráta (százezer főre eső fogvatartottak száma) pedig megmutatja, hogy a fogvatartott bűnözők (hangsúlyozandó, hogy a bűnözés ebben a tekintetben mindenképpen deviancia, nem szociális-etikai attribútum) elleni immunrendszer a társadalom mekkora részét terheli le. Az utóbbi mutató teljesen objektív mérőszám, az előbbi sajnos nem az, mert telítettséget a hivatalosan megállapított férőhelyek és a valóban elhelyezett fogvatartottak számának százalékos aránya adja. A férőhelyek végső összegét általában egyéni férőhellyel (pl. 4 m2/fő) számolva a nemzeti kormányzati szervek állapítják meg.
Cavadino és Dignan (2006) az európai börtönrendszereket a stratégiai fejlődés szerint a következő „archetipikus” kategóriákba sorolja:
1. Anglia és Wales: ingadozás a megengedő és elnyomó metódusok között
2. Németország: korporativizmus, azaz szövetségi rendszer, az nem vonatkozik külön törvény a büntetés-végrehajtási tartományi kialakítására, csak a szövetségire
3. Franciaország és Olaszország: szövetségi rendszer és katolicizmus
4. Svédország és Finnország: északi szociális demokrácia
A fentieken túl további a társadalom-kategorizációk a következők lehetnek:
5. Spanyolország és Portugália: európai integráció a nyolcvanas években, jelentős büntetés-végrehajtási reformok és beruházások
6. Visegrádi és Balti államok: európai integráció a kilencvenes években, átalakulás a jelenben, gazdasági nehézségek a büntetés-végrehajtási rendszerekben
7. Románia és Bulgária: európai integráció az ezredforduló után, átalakulás a jelenben, gazdasági és emberi jogi nehézségek a büntetés-végrehajtási rendszerekben
Álljon itt a fentieknek megfelelően néhány adat az európai börtönrendszerek túltelítettségéről:
|
Kategória |
Ország |
Ráta |
Telítettség |
|
1 |
Anglia és Wales |
145 |
109 |
|
1 |
Skócia |
142 |
113 |
|
1 |
Észak-Írország |
83 |
106 |
|
2 |
Németország |
97 |
100 |
|
2 |
Hollandia |
127 |
98 |
|
2 |
Belgium |
90 |
113 |
|
3 |
Franciaország |
88 |
110 |
|
3 |
Olaszország |
97 |
131 |
|
4 |
Norvégia |
68 |
97 |
|
4 |
Svédország |
78 |
103 |
|
4 |
Finnország |
75 |
112 |
|
4 |
Dánia |
77 |
95 |
|
5 |
Spanyolország |
143 |
129 |
|
5 |
Portugália |
123 |
104 |
|
6 |
Csehország |
189 |
103 |
|
6 |
Szlovákia |
169 |
87 |
|
6 |
Lengyelország |
228 |
121 |
|
6 |
Magyarország |
163 |
145 |
|
6 |
Észtország |
333 |
102 |
|
6 |
Lettország |
315 |
79 |
|
6 |
Litvánia |
235 |
84 |
|
7 |
Bulgária |
148 |
131 |
|
7 |
Románia |
163 |
104 |
Forrás: King’s College London(2006)
A táblázatból látható, hogy sem kulturális, sem gazdasági, sem pedig történelmi együtthatók nem befolyásolják a büntetés-végrehajtás funkcionális hatékonyságának e két markáns mutatóját. Megállapítható azonban, hogy a Balti államokban nagyon magas a fogvatartotti ráta, azonos kategóriába esik egyébként Ukrajnáéval. Ezek az országok egykori szovjet tagállamok, lehetséges, hogy ez generálja a magas fokozatú állami büntető apparátust. A szlovák alacsony telítettségi mutató az egyedi jogi szabályozás következménye. A holland rendszer az egyedüli, ahol a „kábítószercsempészek” külön kategóriát képeznek, az ő adataik is az fogvataratottak mérőszámaiba tartoznak. Hollandia egyébként a migráció és a kábítószer-probléma miatt a jövőben jelentős börtönügyi kihívások elé néz. Spanyolországban zajlott Európában a legnagyobb börtönépítési beruházása, és mégis túltelítettség tapasztalható, Angliában pedig jelentős a magántőke által üzemeltett börtönök aránya (kb. 10%), és úgy tűnik, hogy ez sem szüntette meg a túltelítettséget. Érdekesség, hogy Magyarország és Románia objektív mérőszámai (fogvatartotti ráta) egyeznek.
Attica
Az atticai börtön New York Államban található, Attica városában az Egyesült Állomokban. 1971 augusztus: az ország ellentétes pólusán, a déli fekvésű San Francisco San Quentin börtönében elhunyt George Jackson, aki a Black Panthers nevű börtöngeng alapító tagja volt. A Black Panthers mellett Jackson jelentős szerepet játszott a Black Guerilla Family nevű, marxista, politikai célzattal alakult börtöngeng létrejöttében. Jacksont 1970. augusztus 7-én tárgyalásra állították elő, a tárgyalás után a testvére megpróbálta kiszabadítani, de a rendőrséggel vívott tűzharc során az ifjabbik Jackson életét vesztette. Az esemény után a San Quentin börtönben egy kisebb börtönlázadás tört ki, amiben a Black Panthers vezérét a személyzet lelőtte. A hírek hamar Atticába jutottak, és ebben a börtönben is megkezdődött a szervezkedés, aminek a fő oka a faji elnyomás volt. A börtönben összesen 2300 fogvatartott volt, akik 75-85%-ban Puerto Rico-iak vagy afroamerikaiak voltak. A 383 testületi tagot számláló személyi állomány ezzel szemben tiszta fehérbőrű börtönőrökből állt. A börtönbe sok gengtag került, ebben a börtönben nyertek elhelyezést a Black Militants nevű börtöngeng vezérei. Mindezek ellenére, mivel Attica északon helyezkedik el, a társadalom meg volt győződve arról, hogy ebben a börtönben nincsen rasszizmus. 1971. szeptember 9-én a fogavatartottak magukhoz ragadták a hatalmat, és 39 börtönőrt túszul ejtettek. Követelésük mégsem a rasszizmus ellen irányult, hanem a következő volt:
- javítsanak a börtönbeli életkörülményeken,
- építsenek zuhanyzókat a börtönbe,
- indítsák be a börtönben az iskolát,
- lehessen a börtönben szakmát szerezni.
E négy egyszerű követelés szinte teljes egészében lefedi a mai magyar büntetés-végrehajtási szakmapolitikai legalapvetőbb pillérét, a fogavatartotti programok promotálását.
A lázadás negyedik napján mintegy ezer rendőr rohamozta meg a börtönt. Az összecsapásnak 40 ember esett áldozatául, akik közül tizenegyen túszok voltak. Negyven ember megsemmisítése nyilvánvaló hatósági túlkapás és barbár volt. Ezt elismerve az amerikai kormányzat a hozzátartozóknak 2000-ben 8 millió dollár, 2004-ben 12 millió dollár kártérítéssel szolgált.
Attica aktuálpolitikai háttere
Az esemény idején az Egyesült Államok éppen hadat viselt Vietnám ellen, és két fontos szövetségese, Ausztrália és az Egyesült Királyság, kivonta csapatait, továbbá az amerikai népesség 60%-a ellenezte a háborút. Az Egyesült Államok 1971 februárjában Bécsben aláírja a pszichotróp szerekről szóló egyezményt, ugyanakkor a társadalom egyre inkább azzal szembesül, hogy a hazatérő vietnámi katonák amfetamin és heroin függők, valamint a kannabisz származékokat napi szinten, rendszeresen fogyasztják. Ekkoriban indul be a világ első metadon[1] programja, éppen olyan céllal, hogy a háborús veteránok opiát-függőségét kezeljék. Az országon belül erősödik a hippi mozgalom, és olyan vadhajtások mellett és mögött állnak komolynak mondható társadalmi mozgalmak, mint a hírhedt sorozatgyilkos Charles Manson, akire éppen 1971 márciusában szabták ki a halálos ítéletet, de áprilisban életfogytiglan tartó szabadságvesztére módosították. Manson nézeteit sokan követték ebben az időszakban, és ő tekinthető a Deep Ecology Movement első képviselőjének, hiszen nagyon erélyes környezetvédelmi elveket vallott. A hippi mozgalom további erősödését jelzi, hogy Hair című musical töretlen sikere megindítja az egész társadalmat. Még közvetlen a San Quentin-i események előtt Görögországban marxista fogvatartottakat engednek szabadon a börtönökből, erről az eseményről George Jackson nyílván értesült.
Fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy a hetvenes évek börtöngengjei az Egyesült Államokban sokkal szelídebb politikai irányzatokat képviseltek, mint a mai gengek, vagy legalábbis a szociális relativizmus elvének megfelelően, ez több mint harminc év távlatából így tűnik.
A fogvatartottakat abban az időben nem fenyegette a fertőző betegségek veszélye olyan erélyesen, mint napjainkban. Stepehnson és mtsai (2006) kutatása szerint az Egyesült Államok HIV pozitív populációjának egynegyed része szabadul minden évben a börtönökből. Az atticai események indították meg azt az individualizációs áramlatot, amelynek köszönhetően a jelenlegi amerikai büntetés-végrehajtási stratégia az egyéniesítésen alapszik, azaz a börtönben dolgozó szociális jellegű munkát végző személyek igyekeznek a fogvatartottakra egyenként odafigyelni; de félő, hogy ez meg szűnni, mivel egyértelműen erélyes, és minden fogvatartottra kiterjedő másodlagos HIV prevencióra van szükség a börtönben az éppen a szabadulás előtt álló fogvatartottak esetében. A probléma nem egyedi jellegű, nem csak Amerikában tapaszható, hanem például a Balti államokban vagy Oroszországban is.
Treatment kriticizmus
A treatment
börtönbeli kezelést - vagy a magyar terminológia szerint - nevelést jelent.
Ideológiája nagyjából azonos a napjainkban gyakrabban használt fogvatartotti programok elveivel, azaz, hogy a bebörtönzés
célja nem csak a büntetés, hanem a fogvatartottak valamilyen szintű –
foglalkoztatáson alapuló - rehabilitációja is. Nagy kérdés azonban, hogy a
rehabilitáció meddig terjed, és milyen célt tűz ki maga elé. A reszocializáció célja elsősorban egy olyan élettér
kialakítása a börtönben, amelynek segítségével a fogvatartott
a hozott börtönártalmakkal (alacsony iskolai végzettség, esetleg illiteráció, alacsony SES stb.) képes szembeszállni
(oktatás és képzés segítségével), és így képes a fogvatartott
vissza
Az atticai események időszakában megjelent, és az azóta többszörösen cáfolt Martinson (Lipton és mtsai 1975) doktrína fő tézise az, hogy a börtönökben folytatott fogvatartotti programok nem hatékonyak a visszaesés szempontjából. A reintegráció vs reszocializáció vita nem fejeződött be az időszakban, hiszen O’Leary és Duffee (1971) magát a reintegráció alapját cáfolta azzal az elméletével, hogy a reintegráció nem ér semmit akkor, ha a szabaduló fogvatartott ugyanabba a szociális közegbe kerül vissza, mint ahonnan bekerült a börtönbe, és az adott közösséggel az adott időszak alatt nem történik semmi érdemleges. Az világos, hogy pszichológiai szempontból a "reszocializáció" kifejezés már önmagában is ellentmondásos, hiszen a többségi társadalomhoz nem szocializálódott egyént képtelenség "újranevelni", továbbá a reszocializáció elmélete a szimbolikus interakcionizmus azon elvével sem fér össze, hogy a társadalmi elit sajátos kommunikáció definiálja a devianciát. A reszocializáció tehát elvben az egész Chicagoi Iskola szellemiségével ellentétes.
Legújabban nem elméletben, hanem rendszerszemléleti nézőpontból érheti kritika a treatment ideológiáját Rice és Grant (1997) részéről, akik azt állítják, hogy a felnőtt korú fogvatartottak esetében nem is lehet treatmentről beszélni, hanem inkább a treatment hiányáról; mert azt figyelték meg, hogy a folyamatosan változó szakmapolitika, intézményi és bürokratikus rutin a fogvatartotti programok alkalmazását és bevezetését rendkívül nehézzé teszik.
Stoff, Breiling és Maser (1997) az antiszociális viselkedésről szóló kézikönyvében (Handbook of Antisocial Behavior) vizsgálja és hangsúlyozza erőszakos viselkedés predikcióját, a vizsgálati eszközök, azaz a risk assessment, jelentőségét, a személyiségjegyeket, a mentálisan sérült fogvatartottak nagy arányát, a bűnöző életmód elleni stratégia korai jelzőrendszerét, és a treatment hatékonyságát. Ezzel ellentétben azonban a kézikönyv hallgat a börtönkörnyezetről, pontosabban arról, hogy a börtön milyen jelentős mértékben segíti elő az erőszakot és antiszociális magtartást, a szerzők mintha tudomást sem vennének a személy-élethelyzet interakciókról, azaz a Stanfordi Börtönkísérletről.
A Zimbardo (1993) és Haney (1998) neve által fémjelzett szimulált börtönkísérletet szintén az atticai események után vagy talán annak következtében zajlott le az egyetem egyik börtönné alakított helyiségében. A kísérlet elemzése egy külön tanulmányt követelne meg. Jelen cikk szerzőjénél hivatottabb elemző, Clements (1982), szerint a kísérlet egyrészt a szociálpszichológia fejlődéséhez járult hozzá, abban a tekintetben, hogy kísérletileg bizonyította a társas (ez esetben a "társas" szót élesen el kell választani a "társadalmi" kifejezéstől, ami az angol nyelvben ugyanaz: social) közeg viselkedésre gyakorolt, elsődleges hatását, és ezzel támogatta az úgynevezett kognitív forradalmat. A diszciplínán kívül a szimulált börtön kísérletnek természetes hatása volt az addigi amerikai börtönügyi szakmapolitikára is. A börtönbeli erőszak, önkárosítás és öngyilkosság nem csak a totális intézményi sajátosságokból eredő kényszeres viselkedés lehet (jelen cikk szerzőjének véleménye szerint mégis inkább az), hanem sajátos kommunikáció, amely a börtön agresszív szociális közegében önt formát.
Ide tartozik még az alapvető attribúciós hiba jelensége is. Ez a börtönszemélyzet körében erélyesen érvényesül a fogvatartottak irányában, ugyanis a fogvatartottakat legalább makacs, megrögzött személyiségűeknek tartják, és hajlamosak elfelejtkezni a börtönártalmakról.
Az atticai lázadás résztvevői munkát, kiképzést követeltek, és úgy tűnik, hogy ez a kívánságuk teljesült, sőt Schlosser (1998) szerint a börtönipar együttese olyan ügyintézést, politikai és gazdasági feltételeket követel meg, amelyek jelentősen megnövelik a büntetés-végrehajtás költségeit, és jóval felülmúlják a szükséges támogatás mértékét. Nils Christie (2004), a posztmodern abolicionizmus egyik jeles képviselője merőben ellentétes véleményét fejti ki a Büntetésipar című könyvében, amiben azt állítja, hogy az eltúlzott börtönprivatizáció, az alacsony fogvatartotti bérezés, valamint az alantasnak mondható egyszerűbb munka a börtönbeli munkáltatást és képzést a rabszolgatartással teszi egyenlővé. Az Egyesült Államokban rendkívül magas a fogvatartotti ráta, összesen több mint kétmillió fogvatartott van az országban, és a velük foglalkozó mindösszesen 800 orvos és 1200 egyetemi végzettségű személy a fogvatartotti állomány alig két ezrelékét teszi ki, és ez nem feltételezi, hogy a fogvatartotakkal külön a személyiségük fejlődése érdekében foglalkoznának a börtönökben. A normákat és a képzések menetét a nagyvállalkozók által alkalmazott közgazdászok és jogászok alkotják meg. Megjegyzendő, hogy Magyarországon ennél valamivel kedvezőbb a helyzet, egy egyetemi végzettséggel rendelkező testületi tagra körülbelül 80 fogvatartott jut, azonban azt is hozzá kell tenni, hogy ezen állomány nagy része nem foglalkozik közvetlenül a fogvatartottakkal.
Az atticai
lázadással kapcsolatban az amerikai közéletet erélyesen felkavaró Kitty Genovese esetet is meg kell
említeni, holott igaz, hogy korábban történt, a lázadás előtt hét és fél évvel.
Az eset leírása nagyon röviden a következő: 1964 március 13-án 3:15-kor a 28 éves Kitty Genovese New York Queens
negyedében leparkolt az autójával, és gyalog hazafelé indult. A sötétben Winston Moseley megtámadta,
megerőszakolta, többször megszúrta, majd a sorsára hagyta. A rendőrségi
jegyzőkönyvek szerint az esetet 38-an nézték és hallgatták végig, ugyanis Kitty Genovese hangosan üvöltött
és könyörgött az életéért. Mindezek ellenére a rendőrséget csak 03:50-kor hívták, és a rendőrök két percen belül a helyszínen
voltak, de Kittyt már nem tudták megmenteni. A
fiatalasszony a saját lakása ajtajáig kúszott el, miközben segítségért
kiáltott, közben Winston Moseley
elmenekült, majd visszatért, feltört egy autót, beült, és a párás ablakon
keresztül figyelte a haldokló asszonyt, 03:40-kor
kiszállt a kocsiból, és ismét, több késdöféssel bántalmazta az áldozatát, az
egyik lábán halálos sebet ejtve, majd ismét megerőszakolta. Ekkor valaki
kikiáltott az egyik ablakon, hogy „hagyd azt a lányt…”, de a rendőrséget csak
percekkel később hívták. A tanúk úgy nyilatkoztak, hogy mindannyian azt hitték,
hogy valaki már kihívta a rendőrséget.
Darley és Latané (1968) az esetet követően, laboratóriumban szimulálták a helyzetet a következők szerint: Egyetemista diákok hallgatói önkormányzati ügyekről „beszélgettek” úgy, hogy nem láthatták egymást. A kísérletben valójában egy személy vett csak részt, a többi beszélgetés magnóra volt rögzítve. Ekkor az egyik diák epilepsziás rohamot „kapott”, és segítséget kért. Minél többen „tudtak” a rohamról, annál kevesebb volt a segítségnyújtási hajlandóság (bystander effect). Kitty Genovese tehát azért nem jutott segítséghez, mert a felelősség megoszlott. A helyzetet a döntés szempontjából általánosítva, viszont a segítségnyújtást a jogi döntéshozatal szintjére egyszerűsítve Darley (Robbenbolt és mtsai 2003) egy későbbi cikkben említi, hogy gyakran a rossz döntések kompenzációjakét a döntéshozók inkább hajlamosak megbüntetni azt a személyt, akitől esetleg bocsánatot kellene kérniük. A jogi ügymenetben esedékes döntéshozatalt nem csak a jogszabályok és egyéb jogi jellegű normák határozzák meg, hanem a szereplők aktuális társadalmi státusza is, továbbá a döntéshozó vélekedése. Hiába tehát az egyéniesítés - és a gondosan előkészített ügymenet -, a döntés mindenképpen attitüdinális lesz.
Kevesen tudják azt a tényt, hogy Kitty Genovese gyilkosa, Winston Moseley részt vett az atticai eseményekben, és ezek után a következőt írta a
börtönről: „A börtön a jelenlegi állapotában eleve egy gonosz hely, ahol
a bebörtönzött személyek rendszeres és nyilvános megsemmisítése zajlik.”
Az utóbbi évek véres dél-amerikai börtönlázadásokra való tekintettel meg kell említeni, hogy Wheeler és Fiske (2005) tanulmánya szerint az olyan kognitív struktúrák, mint az agressziós forgatókönyvek, az ismételten felbukkanó agresszív helyzeteknek köszönhetően alakulnak ki, és így stabilizálják az agressziót, és közvetett élettani hatásuk is van. A börtön így, mint agresszív közeg, azaz a totális intézményekre jellemző rigid élettér, vagy mint egy merev napirend betartására kényszerítő intézmény, minden erejével arra fogja kényszeríteni a bentlakót vagy a bent dolgozót, hogy maga is agresszív legyen. Ennek a társadalom sajátos módon nincs tudatában.
Strangeways
1990 április 1-én a Manchester városbeli Strangeways börtönben lázadás tört ki, huszonöt napig tartott, maghalt egy fogvatartott és egy testületi tag, valamint 47 fogvatartott és 147 börtönőr sebesült meg. A börtön előzetes házként működött, ami azt jelenti, hogy olyan személyek voltak fogva tartva az intézetben, akik még nem rendelkeztek ítélettel. A lázadás napján a börtönben 1.647 fogvtartott tartózkodott, holott hivatalosan csak 970 főt lehetett volna csak elhelyezni a börtönben, ez majdnem 70 %-os túltelítettséget jelent. A fogvatartottak átlagosan hárman voltak egy egyszemélyes zárkában. Ez úgy lehetséges, hogy az épületben speciális körletek is működtek, ahol szexuális jellegű bűncselekményt elkövetők (sex offenderek) és védelemre szoruló fogvatartottakat helyeztek el. Ők általában egyedül voltak egy zárkában. A rabok egy héten csak egy alkalommal zuhanyozhattak, és a zárkákban nem volt vécé, hanem csak kübli. A fogvatartottak számára semmilyen programot nem biztosított az intézet a szabadlevegőn tartózkodás – séta a börtönudvaron -, és az egyházi istentiszteleten kívül. Ez azt jelentette, hogy a fogvatartottak gyakorlatilag 23 órát a zárkájukon töltöttek el egy nap. A fogvatartók morális színvonala is rontott a helyzeten, mentségükre elmondható ugyan, hogy a börtönőri munka sem könnyű egy jelentősen túltelített börtönben, és gyakran túlkapásokat eredményez a szerepek közötti ellentmondás, az alacsony társadalmi megbecsültség, a média ellenszenve, a rossz anyagi körülmények, és néha a fogvatartottak valóban provokatív viselkedése. Mindezeken túl a börtönben rendkívül silány körülmények között zajlott a látogatók fogadása.
1990 április 1 vasárnapra esett, és délelőtt kilenc órakor istentisztelet kezdődött a börtön kápolnájában. 10:25-kor az akkor 28 éves Paul Taylor nevű fogvatartott kivette az atya kezéből a mikrofont, és a következőt mondta a háromszáz fős hallgatóságnak: „Ez az úriember az imént azt mondta, hogy Jézus képes megtörni a szívünk keménységét, én pedig most meg fogom nektek mutatni, hogy a börtön mennyire gorombává változtat titeket.”. 10:35 körül a Strangeways már a rabok kezén volt. Az intézetben mindössze száz börtönőr volt, akik nem voltak képesek megfékezni, a több mint 1.500 tomboló embert. Az épület néhány részét felgyújtották, és több tucat fogvatartott felmászott a tetőre. A épület felé közelítő helikoptert a rabok cserepekkel dobálták. A C és az E szárnyban helyezték el a sex offendereket, a lázadó rabok a hatalmukba kerítették ezeket a körleteket is, és „öljük meg a szörnyeket” kiáltásokkal rárontottak a szexuális jellegű bűncselekményt elkövetőkre. A bántalmazásokba egyetlen fogvatartott halt bele a sajtó azon állításával ellentétben, hogy a sex offendereket lemészárolták. Itt is – mint a 2006-os dél-amerikai események idején – a sajtó jelenléte kifejezetten maliciózusnak volt minősíthető. Már a második napon megkezdődtek a tárgyalások, a személyzet az épület felét visszafoglalta, és csak az elszánt fogvatartottak tartottak ki a lázadás mellett. Paul Taylor egy megafon segítségével kommunikált a világgal, Byront, Shakespeare-t és Marxot idézett. Ahogy azt például az atticai eseményeknél is láthattuk, a világ minden részén kitörő börtönlázadások baloldali színezetűek, feltételezhető, hogy ezek a túlkapások a szerencsére egyre inkább kisebbségben lévő, de esetleg extrém jobboldali beállítódású személyzet ellen irányulnak. További zárt kognitív stílusra jellemző elem a korrupció, ami sajnos a börtönnek éppúgy diszfunkciója és axiomatikus összetevője, mint a kábítószer. A hatóságok megszüntették az áramszolgáltatást, hideg vízzel locsolták a börtönépület tetejét, és rendkívül hangos popzene sugárzásával próbálták megakadályozni, hogy a fogvatartottak kommunikálni tudjanak egymással. A manchesteri börtön tetejéről az utolsó öt lázadó rabot 1990 április 25-én szedték le egy kosaras tűzoltókocsi segítségével.
A lázadás idején tizenhét éves Jason Odgen , egykori fogvatartott, a börtönlázadás szemtanúja egy riportban (Whitehouse 2004) elmondta, hogy agorafóbiával (ami valószínűleg PTSD) diagnosztizálták, és nem tudja elhagyni a lakását, szociális segélyekből él. Ő is az E szárnyban tartózkodott, ahol a sex offenderek voltak, de neki közlekedési kihágás miatt kellett a börtönben tartózkodnia, mert nem tudta kifizetni a pénzbírságot. Elmondása szerint egy rabtársa egy húsklopfolót adott a kezébe, és ő elfogadta, hogy legyen valami a kezében, a következő sarokig futott a folyosón, majd eldobta a klopfolót. Mivel a fogvtartottak eltömítették a csatornákat, az épületben öt centiméter magas víz állt. Odgen a beszélő helyiségbe menekült, ahonnan, 23 órai rettegés után szabadította ki a hatóság. Az egykori rab korábban kábítószer-fogyasztó volt, de a látottak olyan erélyes benyomást gyakoroltak rá, hogy felhagyott ezzel a szokásával.
Megjegyzendő, hogy az előzetes
letartóztatáskor fellépő inkarcerációs sokk gyakran traumatikus hatású, ezért kifejezetten veszélyes, ha a fogvatartottak nem tudják valahogyan feldolgozni a
feszültségüket. Jellemző PTSD-re utaló tünet lehet
előzetesen letartóztatottaknál, hogy megszűnik a személyiség kognitív és
affektív része közötti korrespondancia, azaz a
személyek patologikusan reaktívvá válnak. A reakció lehet öngyilkosság,
önkárosítás, szomatizáció, de akár erőszak is. A
börtön generálja a sztereotip gondolkodást, és mivel „minden erőszak a
patetikus sztereotípia illusztrációja”[2],
az egyébként is erőszakos közeg, erőszakot szülhet. Baker (2006) szerint az
újbóli bebörtönzés a folyamatos vigilens állapot
miatt retraumatizálhatja a fogvatartottat,
aki a már kiépült reakciók szerint fog reagálni az esetleges erőszakra. Ezért a
többszörös visszaeső fogvatartottak, akik inkább a
börtönélethez adaptálódtak, mintsem a szabad élethez, kifejezetten veszélyesek
lehetnek a börtönlázadás szempontjából.
Fontos tudni továbbá, hogy a szexuális jellegű bűncselekményt elkövető fogvatartottak a börtöntársadalom legalján foglalnak helyet, és feléjük nyilvánul meg a társadalmi retribúció a legélesebben, sőt a fogvatartott társaik játsszák ebben a drámában a társadalom rezonőrszerepét. A sex offenderek a világ minden részsén hosszabb ítéletet kapnak akár az emberölést elkövető személyeknél is. Hanson és Bussière (1996) metaanalízise szerint ezek a személyek nem hajlamosak a bűnismétlésre, mindössze 13,4 %, ami jóval alacsonyabb az általános visszaesési mutató, a 35-40%-nál. Börtönlázadások esetén minden egyes külön kezelt fogvatartotti csoport túsz vagy áldozat lehet, és ilyen tekintetben a sex offenderek a legveszélyeztetettebbek, az említett túlkompenzált retribúció miatt.
A Strangeways lázadásnak hazai vonatkozása is van. Szintén 1990-ben, a Borsod-Abaúj Zemplén Megyei Börtönben volt lázadás. A fogavtartottak azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják a börtönt. Az igen súlyos rendkívüli eseményt tárgyalással lehetett megelőzni. A fogvatartottak azonnali szabadulást követeltek. Elégedetlenségük teljes mértékben indokolható volt, hiszen az országban éppen rendszerváltás zajlott, és a fogvatartottak további amnesztiát vártak, amit végül nem kaptak meg. A körülmények rendkívül sok pontban hasonlítottak egymásra, de magyar események elemzése egy másik tanulmány feladata lesz.
Az esemény után készült el Angliában a Woolf-jelentés (1995), amely a következő javaslatokkal élt a börtönügyi és büntetésügyi szakmapolitika felé.
1. Csökkenteni kell a bűnözők és bűnesetek számát. Ezt a biztonság növelésével, preventív alapon kell elérni, azaz meg kell előzni, hogy a bűncselekmény bekövetkezzen. Harcolni kell az iskolátlanság, az illiteráció, a szegénység és a kiszolgáltatottság ellen. A kábítószer-problémával és a prostitúcióval szemben a büntetőpolitika nem lehet az első eszköz.
2. Sokkal hatékonyabb és rugalmasabb büntetéseket kell kifejleszteni. Senki sem ellenzi azt, hogy a veszélyes bűnözők a börtönbe kerüljenek. A posztmodern (nyugati) börtöneiben 30-40 %-nyi azon személyeknek az aránya, akik kábítószer-problémával vagy értelmi fogyatékossággal élnek. A mentális sérülés és az drogabúzus is inkább gyógyászati/kezelési probléma mintsem büntetőjogi. Ezekre a személyekre a börtön detrimentáló hatással van.
3. Szintén a nyugati társadalmakra jellemző, hogy a menedékjogot kérő személyeket is bebörtönzik. Az idegenrendészeti őrizet gyakran alig különböztethető meg az előzetes letartóztatástól.
4. A túltelített börtönök a bűnözés melegágyai. Ilyen körülmények között minden rehabilitációs program kudarcot vall. Úgy tűnik, hogy képtelenség megtörni a bűnözés-börtön-bűnözés kört, ha nem tesszük nehézzé a bűncselekmények elkövetést, azaz hatékonyan kell fellépni a bűnözői magatartás ellen.
Lord Henry Kenneth Woolf 2005 október 1-ig Anglia és Wales főügyésze volt. Woolf álláspontjával szemben, még 1993-baninkább Michael Howard (idézi Cavadino és Dignan 2006) konzervatív politikus 27 pontos javaslatai léptek életbe, tulajdonképpen ez volt a ’prison works’, azaz a működő börtön, és ekkor kezdődött el Angliában a börtönprivatizáció, ezzel nem csökkent a börtönpopuláció, ami ellen Howard úgy érvelt, hogy egy börtönrendszert nem lehet úgy sikeresnek nyilvánítani, hogy csökkentjük a fogvatartottak számát. 1997-ben ismét a balodali párt került hatalomra, és a howardi nézeteket dogmatikussággal vádolta. Howard intézkedései valóban represszívek voltak, mint a kötelező kábítószer-szűrés vagy mint a zárkatévék rendszeresítésének visszavonása.
A magyar börtönrendszert sokan illetik azzal a kritikával, hogy áthatja a politika (csak egy példát hozok itt: az enyhébb végrehajtási szabályok ismételt liberalizációját…), holott ez a sajnálatos tény nem csak hazánkban jellemző. Ugyanakkor a börtönt és a börtönlázadást képtelenség politika és társadalom nélkül értelmezni.
Felhasznált irodalom
Baker C. (2006) Forensic Validity of a PTSD Diagnosis, A National Center for PTSD Fact Sheet,
http://www.traumatic-stress-treatment.com/artforensicvalidity.html [2006-06-30]
Cavadino M., Dignan
J. (2006). Penal Systems – A Comporative Approach,
SAGE Publications, London
Christie, N. (2004) Büntetésipar, Osiris
Kiadó, Budapest
Clements, C. B. (1982). Psychological
roles and issues in recent
prison litigation. In J. Gunn & D. P. Farrington (Eds.), Abnormal offenders, delinquency, and the criminal justice
system (pp. 37–59). New
York: Wiley.
Darley J. M. Latane B. (1968). Bystander intervention in emergencies: Diffusion of responsibility.
Journal of Personality and Social Psychology
8, 377-383.
EMCDDA – European
Monitoring Centre for Drugs
and Drug Addiction (2005) Annual report 2005: the state of the
drugs problem in Europe Chapter
7 Crime and prison issues http://ar2005.emcdda.europa.eu/en/page081-en.html [2006-06-28]
Haney, C. (1998). Limits to prison pain:
Modern psychological theory
and rational crime control policy.
Washington, DC: American Psychological
Association.
Hanson, R. K., Bussiere, M. T.
(1996). Predictors of sexual offender recidivism: A meta-analysis. (User Report No.
1996-04). Ottawa: Department of
the Solicitor General of Canada.
King’s College London (2006) International
Centre for Prison Studies, Prison Brief – Europe http://www.kcl.ac.uk/depsta/rel/icps/worldbrief/europe.html
[2006-06-28]
Krus, D. J., & Hoehl, L .S. (1994) Issues associated with international incarceration rates. Psychological Reports, 75, 1491-1495
Lipton, D. S., Martinson,
R. és Wilks, J. (1975) The effektivenes
of Correctional Treatment: A Survey of Treatment Valuation
Studie, New York: Preager Press
Minnaar A, Mistry
D, Louw A (2000) Monograph
No 45, Justice versus Retribution: Attitudes to Punihment in
the Eastern Cape, February 2000
http://www.iss.co.za/pubs/Monographs/No45/RoleAndFunc.pris.html#Anchor-35148
[2006-06-28]
O'Leary, V., Duffee
D (1971). "Correctional
Policy: A Classification of Goals Designed
for Change." Crime and Delinquency,
Vol. 18 (1971), p. 379.
Rice, M. E., Grant,
G. T. (1997). The treatment of
adult offenders. In D. M. Stoff, J. Breiling, & J. D. Maser (Eds.), Handbook of antisocial behavior(pp.
425–435). New York: Wiley.
Robbennolt, J.K., Darley,
J.M., MacCoun, R.J. (2003). Symbolism
and incommensurability in civil sanctioning: Decision makers as goal managers.
Brooklyn Law Review.
Schlosser, E. (1998). The prison-industrial
complex. Atlantic Monthly, 282, 51–77.
Stephenson, B. L.; Wohl,
D. A.; McKaig, R.; Golin, C. E.; Shain, L. A., Monica; E. C.; Strauss, R., P; Fogel, C.; Kaplan, A., H (2006) Sexual behaviours of HIV-seropositive men and women
following release from prison,Royal Society of Medicine
Press Limited Volume 17(2),
February 2006, pp 103-108
Stoever, H. (2002) Drug substitution treatment and needle exchange
programs in German and European
prisons Journal of Drug Issues, Spring
2002 by Stoever, Heino
Stoff, D. M., Breiling,
J., Maser, J. D. (Eds.).
(1997). Handbook of antisocial behavior. New York: Wiley.
Taylor, H. (2004) More Than Two-Thirds of Americans
Continue to Support the Death
Penalty The Harris Poll 2, January 7, 2004,
http://www.harrisinteractive.com/harris_poll/index.asp?PID=431
[2006-06-28]
Wheeler, M. E., Fiske,
S. T. (2005) Controlling racial
prejudice and stereotyping: Social cognitive goals affect amygdala and stereotype activation. Psychological Science, 16, 56-63.
Whitehouse, J. (2004): '15 years on, and Strangeways
riot still haunts me' Oldham
Advertiser http://www.oldhamadvertiser.co.uk/news/s/177/177527_15_years_on_and_strangeways_riot_still_haunts_me.html [2006-06-30]
Woolf. H. K. (Baron Woolf (1995) Woolf Report Prison Disturbances
April 1990: Report of an Inquiry
by the Rt Hon. Lord Justice Woolf (Parts I & II) and His Honour Judge
Stephen Tumin (Part II)
(HMSO, 1995).
Zimbardo, P. G., Andersen, S. (1993).
Understanding mind control:
Exotic and mundane mental manipulations. In M. Langone (Ed.), Recover from cults:
Help for victims of psychological
and spiritual abuse (pp. 104–125). New York: Norton.